Az edző, mint hivatásszemélyiség - Edzői interjú

Pszichológusként mélyebben érdekel a sportlélektan. Egy éve rendszeresen sportolok a BEAC pályán, ami számomra egyáltalán nem hobbi (a hobbi szóban küzdelemnek semmiféle jele), hanem legalábbis egy jó alibi - többek között - arra, hogy lássam, hogyan is működik itthon az atlétika, milyen emberek az atléták, milyen egy jó edző.  

A kezdeti érdeklődésem, megfigyeléseim, kérdéseim fókuszát az edző, mint hivatásszemélyiség, ezt továbbgondolva pedig főleg az edző - tanítvány és az edzéstársak - versenytársak közti kapcsolat, az együttműködés és a versengés formái, mintázatai képezték. Egy darabig pusztán szemlélődtem, később azonban ahogy egyre gyűltek bennem a kérdőjelek.

Születésnapja alkalmából edzőmet, Szabó Imrét kérdeztem meg a téma szépségeiről és dilemmáiról.

Részlet az interjúból:

Szabó Imre szemében edzőnek lenni mit jelent? Mi ennek a hivatásnak a fő szépsége és mit jelent ma (!) edzőnek lenni?

Edzőnek lenni szolgálat, viszont kiszolgáltatottság is. Lejön egy gyerek a pályára, csillogó szemekkel és futni szeretne. Onnantól kezdve én azon dolgozom, hogy minél előrébb lépjen. Edzőnek lenni főleg felelősség és nagyon fontos az edző és a tanítvány közti bizalom. A másik oldalon viszont ott van, hogy mivel a pálya egy minden tekintetben nyílt tér, innen bárki bármikor eltűnhet, kiszállhat, cserbenhagyhatja - nem engem hanem főleg - az addigi közös munkát és az atlétikát. Ilyen szempontból az edző sokkal kiszolgáltatottabb, mint mondjuk egy festő, akinek ott van egy üres fehér vászon, amin akármeddig dolgozhat, ami nem tud lelécelni.

Hogyan és miért lett Imre bácsiból edző? Miért nem lett akkor mondjuk festőművész?

1966-ban kezdtem. A BKV ELŐRE egyesületben, ahol eleinte futottam, akkoriban nem volt igazán eredményes edző. Abban az évben például hónapokat várni kellett, hogy egyáltalán futhassak, "január 1.-ig még tarts ki" - mondták, már alig bírtam várakozni, teljesen ki voltam, mire január elején megérkezett egy aktatáskás ember. Egyáltalán nem tudtam elfogadni. Az edzők nagy része, akiket akkor ismertem "Délutáni edző" volt, edző napi pár órára.

Mi az edzői hivatás legnagyobb kihívása?

Az, hogy egy jó csapatot csinálj... legyenek magyar bajnokok (ez alul van értékelve). De a legnagyobb, a fő cél az, hogy az edző olimpikont neveljen a legtehetségesebb tanítványaiból. Az olimpiai eszme, ez a szellemiség szerintem a legnagyobb találmány a világon. Mikor egészséges emberek megvívják egymással a csatát! Ha valaki egyszer olimpikon volt, azt senki sem veheti el tőle.

Az atlétikában mennyit számít az, hogy milyenek az edzés körülmények?

Mindig a puritánságot kell keresni, nem a jót. Aki a jót keresi, az elbukott. Ha a versenyző agyában szinte ijesztően nem az van, hogy "én nagy versenyző szeretnék lenni", akkor abból az atlétából semmi nem lesz. Egyébként vannak dolgok, amikkel - nem csak az atlétáknak - komoly formában nem szabad foglalkozni. Ilyen például az időjárás. Mindent át kell vészelni. Már a születés pillanatától fogva. Megfognak valahogy - átvészeled. Minden nap egy ajándék. Ha 45 fok van, akkor is fuss, ahogy bírsz. 45 fokban nyilván nem lehet úgy menni, mint enyhébb időben, de ezt senki nem is kívánja.

Szabó Imre mire a legbüszkébb 1968 óta?

Kicsit álszerénynek mondhatnak, de nem annak szánom. Az edzői munkám semmiképpen sem arról szól, hogy én, mint edző hány országos bajnokságot értem el a tanítványaimmal. Ami nyilván fontos: kijuttatni embereket világversenyekre. Ilyenkor a tanítvány Magyarországot képviseli. Ezek az élmények meghatározóak. Nagyon szép élmény volt, például, amikor a 2000-es évek elején Anikó elkezdte az edzősködést és a gyaloglók sorra jutottak ki a világversenyekre. Ugyanakkor amikor erről őszintén kell beszélni, meg kell, hogy mondjam, mint edző, ugyanúgy lehet örülni annak, hogy Richter László 40 percet javít a maratoni idején. Ki éri el, mikor, hány éves és milyen hozzáállással - mindent így kell nézni. Itt különösen hangsúlyos a hozzáállás az edző részéről is. Nem hiszem, hogy jó módszer, ha valaki mindenáron ki akarja sajtolni a nagy eredményt. Engem csak az érdekel, hogy ezeknek a versenyzőknek a szemébe tudjak nézni a verseny után. Azt mondom, hogy "megnyerheted" és utána hatodik, a szemébe tudnál nézni? Még annyit ehhez, hogy atlétikában az nagyon szép például, ha egy 4X800-as váltó nyer 200 méterrel. Ha ilyen egy csapat.

Sokaktól hallottam, hogy Imre bácsi gyakran előre tudja az időeredményeket. Tizedre pontosan, ki, mi következik. Milyen elmeműködés vezethet idáig?

Minden valamire való edzőnek kell tudni, hogy a tanítványa mire képes. Tudod, hogy milyen edzést végzett el, tudod mire képes. Ha az ellenfeleket is ismered (mert megfigyelted őket), akkor nem egy ördöngösség megmondani. Olyankor tudom, hogy más nem készülhetett úgy, mint az én tanítványom.

Ezen külön gondolkodik Imre bácsi, vagy egyszerűen bevillan mondjuk, hogy 2:12-es 800 métert fog menni?

Mindig olyan edzéseket adok, amit a tanítványaim meg tudnak csinálni. A sorozatos kudarc az nem tesz jót a versenyző gondolatvilágában. Egy-egy tanítványomnál van olyan, hogy belezavarom egy a képességénél nagyobb intenzitású edzésbe, hogy lássam, hogyan reagál. Pontosan tisztában vagyok a tanítványaim képességeivel, a bennük rejlő lehetőséggel, ezért alakulhatott ki ez az "edzői érzék", hogy precízen meg tudom mondani az eredményeket.

És Szabó Imre naponta mennyi időt foglalkozik az atlétikával? (Már ha ez mérhető).

"Tegnap mennyit foglalkoztál az atlétikával?" - szoktam ezt én is kérdezni a versenyzőktől. Az általános az, hogy megy, tanul, csinálja a dolgát és úgy fél öt körül bevillan, hogy "huhh, menni kell edzésre" és az illető aznap akkor találkozik először az atlétikával. Ez az, ami teljesen rossz, mert egy (szülőnek, vagy akárkinek való) megfelelési kényszer vezérli. Gyakran éjjel is foglalkozom az atlétikával. Kimegyek, leülök a fotelba, sokszor olyankor jönnek a legjobb gondolatok - szóval az edzéstervezéskor nem használom a szocializmusban elvárt éves mikro-makrociklusokra bontott szisztémát. Nem lehet egy évvel előre tudni, hogy majd 10 hónap múlva mi lesz.

Hogyan fest egy megfelelő, ideális tanítvány? Létezhet-e ilyen ma?

Ez nagyjából olyan kérdés, mint hogy "van-e igazi boldogság?" Van ideális tanítvány, csak a valóságban kevésbé gyakori, akkor egy mesterségesen létrehozott gépemberről beszélnénk. Vázolni lehet, a paraméterek különben egyértelműek; apja, anyja olimpikon, világcsúcstartó, ő pedig, főleg ez számít: ha atlétikáról van szó: elvetemült. Különben én azt mondom, hogy edzői pályafutásom alatt "ideális tanítvány", aki mint anyag jó volt - körülbelül öt ember volt összesen, nem több. Ebben benne van a versenyző-edző közti viszony, hogy a két érzelemvilág elegye milyen és itt különösen fontos az edző szerepe.

Van egy ártatlan ember és egyáltalán nem mindegy, hogy hogy vezeted rá az atlétika szeretetére. Ideális tanítványt tulajdonképpen úgy lehetne csinálni, hogy kiválasztod azt az öt embert, akiben tehetséget látsz és kibérelsz egy tanyát, úgy, hogy olyanokat választasz, akinek ez jó. Másképp nem megy.

Ott van Jim Beatty története például. Az Iglói Náci bácsi Amerikába költözött és ott edzősködött. Másnap, vagy harmadnap megjelenik egy 80-90 kilós ember, Iglói egyedül volt a pályán. „Olimpiai bajnok szeretnék lenni, világcsúcsokat akarok futni úgy, ahogy a maga tanítványai futottak" - mondta az illető. "Magának gazdag szülei vannak, mert drága lesz kijutni?" - kérdezte az Iglói. "Nem, én teljesen egyedül élek, mindent felszámoltam, 4000 mérföldet utaztam csak azért, hogy magával találkozhassak. "De akkor valamit félreértett, én futni szeretnék. Én velem bármit csinálhat. Ha fejszével szétveri a hátamat, azt is elvállalom. Csináljon belőlem futót." - válaszolt Jim Beatty. "Na jó, akkor menjél öltözni". Na most ez az ember ugyan olimpiai bajnok nem lett, de nyolc amerikai és három világcsúcsot állított be 1962-ben és ő volt az első amerikai, aki csúcstartó volt öt különböző távon.

Szóval az ideális tanítvány az ilyen. Bármit csinálhatsz vele - kérdés, hogy meddig bírja. A környezet rengeteget rombol. Barátok, osztálytársak, szülők kételyeket ébresztenek benne, aziránt, amiben ő jó akar lenni. Ezeket helyből vissza kell utasítani, nem szóval, hanem mint a süket ember. A versenyző jelleme hosszútávfutásban meg gyaloglásban nagyon fontos. Ha például van két ember és az egyik kicsit tehetségtelenebb, akkor a tehetségtelennek meg kell keresni azt a lehetőséget, vagy távot, amiben ugyanolyan sikeres lehet.

Edzőként mit érez a legfontosabbnak a tanítványokkal való foglalkozás során? Ennyi év tapasztalat anyagából mit lehetne kiemelni?

A versenyző érezze úgy és elsősorban azt érezze, hogy előrelépett. A hivatás olyasvalami, aminek segítségével rátalálunk önmagunkban egy hajlamra. Ez a hajlam egy belső hajtóerő, amely meghatározza érdeklődésünket, és nem enged szabadulni tőle (Karácsony Sándor). Egy jó edző hivatásszemélyiség, mert ahogyan egy festőnek a vászon és az ecset, úgy az edző kezében a saját személyisége is lényeges munkaeszköz.

© 2013-2018 - BUDAPEST FŐVÁROS XI. KERÜLET ÚJBUDA ÖNKORMÁNYZATA