Határátlépések térben és időben

Az út többnyire eseménytelenül telt, s így utólag talán nem okozott túl nagy fáradtságot a közel 8 órás vonatút. A szerb-magyar határ mindkét oldalán indokolatlanul sok időt töltöttünk el, ez közel másfél órás késést eredményezett a "végelszámolásnál". Út közben, Újvidék környékén már elég mélyrehatóan körvonalazódott előttünk, milyen körülmények várnak majd minket a fővárosban, amit aztán Belgrád külvárosának látványa csak még inkább megerősített: nyomornegyedek, harmadik világbeli országokba illő szegénység, melynek tőszomszédságában mostanság néhol "kinő" a földből egy-egy, az európaiasodás igényét reprezentáló üvegpalota. Bár nem vagyok túl tapasztalt e téren, mégis, úgy érzem, ezzel a kettősséggel elég jól jellemezhető az egész Balkán - külsőségeiben. A vasútállomástól röpke 10 perc séta megtétele után, s némi frissítő eső társaságában meg is találtuk a szállodát, ahol segítőkész szerb versenyszervezők fogadtak minket. A magyar viszonyokhoz képest jócskán felülmúlták magukat szláv szomszédjaink, ingyen és bérmentve, a város központjában, teljes ellátással biztosítottak szállást minden résztvevőnek. Este egy közeli parkban mozogtunk egy kicsit, mivel a pályára nem mehettünk ki, ugyanis az, mint mondták, katonai gyakorlatozás színtere. Ez a furcsa kijelentés másnapra színtiszta értelmet nyert... A szerda reggeli átmozgatást és némi könnyű reggelit követően még a délelőtt folyamán befutottak Fanni szülei, majd délben Imre bácsi (Szabó Imre, edzőnk), és Pista bácsi (Gerendási István, szakosztály igazgatónk) is. Az első nehézségek a pályára való induláskor jelentkeztek, ugyanis az addig jelesre vizsgázó versenyszervezők, mi több, a szálloda alkalmazottjai közt egy teremtett lélek nem volt, aki tudta volna, hol van a katonai akadémia atlétika pályája. Szerbia pedig, mint olyan, kívül esik mindenféle GPS-műhold hatótávolságán. Hiába, ez a Balkán. Így hát elindultunk a két autóval, valami h omályos (tér)képpel a fejünkben arról, hova is megyünk. Nem részletezem sokáig, de őrjítően hosszúnak tűnő hegyoldalbeli kalandozások után (hiába, a múlt kötelez...), Fanni szülei által tanúsított lélekjelenlétnek köszönhetően a melegítés kezdetére épp beestünk a pályára. Bár csupán külső körülményeiben, de elég erőteljesen éreztette a jugoszláv idők "életérzését", s az alig másfél évtizede lezárult délszláv háború emlékét: mindenfelé masírozó katonák, tankok és harci repülők kiállítva (lehet, hogy nem is csak muzeális okokból állnak ott...), belépési tilalmak, keresztüljárási korlátozások... bemenetelkor még az útleveleinket is ellenőrizték. A szokásosnál kicsit idegesebb voltam a melegítésnél, Fanniról meg aztán nem is beszélve. Elég erős mezőny gyűlt össze, jó eredményekre lehetett számítani, nekem elsődleges célom a dobogós helyezés és a 2 perc 10 másodperces határ áttörése volt. A verseny jó tempójú volt, egy két világbajnokságot megjárt szerb lány vezetett, én pedig szorosan a nyomában mentem 600 méterig, ahol aztán egy idősebb szerb futó iramot váltott. Az utolsó 100 méterhez érve megneszeltem, hogy fárad a fiatalabb szerb, s meg tudtam újulni annyira, hogy a dobogó második fokára felküzdjem magam. Fanninak a vasárnapi kemény futás még erősen benne volt a lábában, hiába, élete második legjobb 800 métere, s a múlt hetivel együtt közel 1000 kilométer leutazása után törvényszerű egy kis fáradtság. Ettől függetlenül nagyon derekasan küzdött, a 600 métere nagy egyéni csúcs lett, s megmutatta, hogy már ő is elég jól beleerősödött a meglehetősen kemény, 2:13-as tempóba. Ő a negyedik helyen végzett. Jövő héten, Zalaegerszegen lesz ismét lehetősége szintteljesítésre, ezzel, úgy gondolom, nem lesz probléma A 2:09,37-es idő, amit futottam, a tallinni Junior Európa-bajnokság nemzetközi szintjén belül van, emellett egy másodpercet faragtam a Nagy Zsuzsa BEAC-os csúcsa felé vezető távolságból is. Most pedig Valahol Európában (?), hazafelé "faljuk" a kilométereket, s a kietlen, düledező házakkal tűzdelt szerb pusztaság, az elvadult Bánát, a látóhatáron vöröslő napkorong látványa eszembe juttatja Budapestet, s azt, hogy jó utazni, új helyeket megismerni, de a magyar fővárosnál nincsen jobb hely a világon, s érjünk már haza...